Dr. Jakab Flóra 2021-ben szerezte meg állatorvosi diplomáját a Budapesti Állatorvostudományi Egyetemen. Számos fotópályázaton indult és nyert díjat, így például az Év természetfotósa versenyen 2015-ben a Madarak viselkedése kategória 3. helyezettje, 2014-ben a Golden Turtle Student és a Memorial Maria Luisa Photo Competiton Ifjúsági kategóriájának győztese volt.
Viszonylag friss a diplomád. Bejött-e az állatorvosi pálya?
Abszolút, szerintem ez a legcsodálatosabb foglalkozás a világon. Már óvodáskoromban állatorvos akartam lenni, imádom az állatokat.
Fotózni is nagyon fiatalon kezdtél. Mi volt a legelső természetfotós élményed?
A legelső élményem, amikor édesapámmal kimentünk az erdőtelki arborétumba és ott virágokat, növényeket fotóztunk. Sokszor kértem apát, hogy vigyen magával fotózni, amit meg is tett, bár nagyon ellene volt, hogy természetfotós legyek. Igazán meghatározó pedig az volt, amikor elmehettem vele abba a jégmadaras lesbe, amit egy sóderbányában ő épített. Ültünk egymás mellett, kaptam fényképezőgépet én is, és próbálkoztam. Négy-ötéves lehettem.
Készülsz-e egy fotóra, vagy csak úgy elindulsz, hogy lesz, ami lesz?
Apával régen kitaláltuk előre, hogy milyen jellegű fotót fogunk készíteni. Szinte minden sétatávolságra volt, hiszen a házunk a város legszélén áll, mögötte már a szántó kezdődik. Csomó leshelyet készítettünk a kertben és a környéken. Voltak kedvenc helyeink, ezek közül néhány sokáig működött, amíg az adott területre szabad volt a bejárás. Volt, hogy egy nap makróztunk, egy másikon meg kinéztünk az őzekre.
Most Tatán élek, ez a környék fantasztikus természetfotós hely. Nehéz arról dönteni, hogy az őzekhez menjek-e, vagy a vízimadaras helyre nézzek ki, esetleg makrózzak. Reggel általában az őzekhez indulok, mert akkor legszebbek ott a fények. A vízimadarakhoz délután is mehetek.
Mennyire szerencsefüggő egy jó madárfotó?
Maximálisan. Nem elég, hogy ismered a madarat, a helyet. Mondok egy példát. Az egyik képemen egy párzó gólyatöcs pár látható ellenfényben, esőben. Vízimadaras helyekhez van kidobós, nem fix lesem. Még sötétben kihelyezem, hogy ne kelljen már mozognom, mire kivilágosodik. Ez a gólyatöcsnél beválik, ehhez a fotóhoz azonban szerencse is kellett. Pont a leshelyem előtt kezdték el a párzást, és éppen zuhogott, de már kezdett felszakadozni a felhőzet. Sütött hátulról a nap és bámulatosak voltak a fények. Nem csak a fotó lett jó, az élmény is fantasztikus volt. Ilyen valószínűleg egyszer van az életben.
Egy másik hasonló élményem az a cserkelésem volt, amikor először mentem ki egyedül. Egy búzás, zabos táblában óvatosan megközelítettem az ott álldogáló három őzet. Ekkor felbukkant mellettem egy negyedik. A felkelő nap átsütött a zabkalász szőrein, nagyon szép volt az egész, és akkor felém fordult az őz. Nem menekült el, csak állt. Ez is a ritka, jó élmények egyike volt.
Van kedvenc témád?
Vitán felül az őzek. Makrózni is nagyon szeretek, mert örömmel fedezem fel az apró történéseket, a rovarok közötti interakciókat vagy a zsákmányolást. Mindennek megvan a varázsa. Ha cserkelek, akkor az az izgalmas, és testmozgás is egyben, kúszok, mászok, ez rendesen lefáraszt. Ha lesben fekszem, az azért lenyűgöző, mert olyan dolgok történnek, ami csak zavartalan környezetben jöhet létre. Ha les nélkül lennék ott, vagy cserkelnék, akkor a gólyatöcsök biztosan nem párzanának előttem.
Viselkedésformákat keresek mindig. Ma már, ha valami szép de statikus látvány kerül elém, azt sokszor meg sem örökítem. Vagy lefotózom, de nem dolgozom ki a képet. Nem ezekből kerülnek ki a pályázatra beküldött alkotásaim. Ha nem történik semmi, akkor számomra nem jó a kép.
Vannak még kedvenc saját fotóid?
A nagy kedvenc a verekedő rigós, ez egyben a legsikeresebb fotóm, a leg-leg az eddigi pályafutásom során. 17 évesen az Ifjúsági kategória fődíjasa lettem ezzel a képpel a Memorial Maria Luisa fotópályázaton. Persze sok kedvenc van, leginkább azok, amikhez jó sztorik kapcsolódnak.
Van egy olyan képem, ahol egy őz ugrik felém. Ez egy hajnali ködös fotó, „Gerinctörő mutatvány” a címe. Makrózni indultam, mégis vittem a teljes felszerelésemet, ma sem tudnám megmondani, hogy miért. Talán női megérzés. Makróztam, amikor egyszer csak leszállt a hajnali köd, és szinte a semmiből felbukkant mellettem három őz. Gyorsan objektívet cseréltem - szerencsére nem vettek észre - és lefotóztam őket. Lassan továbbálltak, és amilyen gyorsan jött a köd, fel is szállt. Ekkor tűnt fel, hogy a távolban egy juhász legelteti a nyáját, majd hirtelen, ahogy figyeltem őket, látom, hogy valami barna folt közeledik felém, mögötte pedig egy kis fekete pont érkezik sebesen. A barna a három őz egyike volt, amelyet a közeli nádasból, ahova bevették magukat, kikergetett a juhász fekete pulija. A felém rohanó és nagyot ugró őzet így tudtam megfotózni. Ez is szerencse volt.
Van-e olyan téma, amit még nagyon szeretnél megfotózni?
Nincs. Nekem az is megfelelne fotózási szempontból, ha csak verebek élnének a Földön. Sokkal nehezebb olyan fajról jó és izgalmas képet készíteni, amit már „mindenki” megfotózott, vagy bárki lefotózhatna. Vannak persze olyan fajok, mint a jegesmedve, amit szívesen lencsevégre kapnék. Imádom a hóban a fehér állatokat, de az Északi-sarkvidék messze van, sokba kerül az út. Nem vágyom lehetetlenre. Ha nincs szarvas, akkor fotózok őzet, ha nincs szalakóta, fotózok fekete rigót.
Olyan helyre persze szeretnék eljutni, ahol kócsagokat és gémeket lehet zavartalanul fotózni, de egyelőre még nem találtam meg ezt a területet. Volt ilyen titkos helyem másfél évig, ott készítettem is kiváló képeket, de az már régen volt, egy másik technikát használtam. Azóta jobb minőségű a gépem.
Szoktál-e lest építeni?
Igen, szoktam és tudok lest építeni. Nem érzem magaménak azt, amiben nincs benne a kezem munkája. Ha apa épít egy ragadozó madaras lest, akkor én néhányszor biztosan kimegyek etetni, mert úgy érzem, csak így használhatom jogosan. Vagy megcsinálom rá az álcahálót, vagy lekaszálom előtte a füvet. Így elmondhatom, hogy közöm volt a képhez. Az egész folyamatot szeretem, mert közben beszélgetünk, kitaláljuk, milyen legyen a fotó, hogyan legyen beállítva a téma. Így ez csak a kettőnké lesz.
Mik a természetfotózás nehézségei?
A legnagyobb nehézség számomra mindig az volt, hogy hajnalban kell felkelni. Még most is az. Főleg, hogy egész nap dolgozom. Meg az időjárás. Egyetlen példa: van egy kis Peugeot-m, az én kis „terepjáróm”, általában azzal megyek, ha nem a közelben fotózom. Történt nemrég, hogy kimentem lesbe a csepergő eső ellenére. Míg kint voltam, leszakadt az ég, teljesen felázott a talaj, küzdelem volt a visszaút. Vagy hóban, télen, amikor hideg van, az sem könnyű, mert nem szeretek fázni. Az évek alatt persze kitapasztaltam, hogy mennyi ruha elegendő, melyik a megfelelő hálózsák, beszereztem fűthető kesztyűt, meg zoknit is. Az sem jó, amikor esik az eső, befolyik a leshelyre és átázom várakozás közben, ha épp nem vagyok vízhatlan cuccban. Van, amikor akkora a sár, hogy még a gumicsizmát is lecuppantja rólad. De ha közben készítesz egy jó képet, akkor az egésznek nincs jelentősége. Nekem kell az, hogy a képeimen érződjön, fizikailag is megdolgoztam értük. Hogy caplattam a sárban, hogy félig eláztam, mert beesett az eső a lesbe.
Pályázol-e mostanában?
Nem nagyon lehet egy pályázatra nem készülni. Legalábbis nekem nem ez a stílusom. A kérdés, hogy lesz-e éppen egy jó képed, amit aztán beadhatsz egy pályázatra. Szeretek fotózni, nekem ez feltöltődés. Tudom, hogy egy-egy díjnyertes képhez annál sokkal több időt kint kellene tölteni a természetben, mint amennyit én most erre tudok fordítani. Mégis nevezek időről időre.
Mostanában a Varázslatos Magyarországra adok be képeket, de múlt hónapban például elfelejtettem nevezni. Régebben hajtott a vágy, hogy megmutassam az alkotásaimat. Most, őszintén, nem érzem a képeimet olyannak, amelyeket érdemes lenne pályázatra beküldeni. Vannak új fotóim, szerintem jók. Mégis megtörtént, hogy a beadott, szerintem erős fotóim be sem jutottak az adott verseny második fordulójába. Ez a mindenkori zsűri döntése, el kell fogadni, nincs is ezzel semmi baj. Nyilván a Birdo-ban is volt olyan tavaly, aki úgy érzete, hogy a fotójának be kellett volna kerülnie legalább a második fordulóba.
Ahhoz, hogy pályázzak, kell jó kép. Jó a tavasz és a nyár számomra, mert hosszabbak a nappalok, még fényben kijutok fotózni. Amikor havazik, akkor persze mindenképp megyek! Nekem kell, hogy legyen eső, köd, hó, naplemente, legyenek szúnyogok. Akkor megyek ki, amikor a többi fotós bejön.
Mit gondolsz általában a fotópályázatokról?
Ez változott az évek során. Régen egy képet egy pályázatra adtam be. Ha megnyerte, akkor máshova nem vittem. Szerintem az az igazán jó fotós, aki mindig más és más fotóval nyert pályázatokon. Mert akkor nem egy képpel nyeri végig az összes pályázatot, hanem olyan portfóliója van, amely egészében díjnyertes. Édesapámmal nagy álmunk, hogy legyen egy olyan pályázat, ami csak olyan fotókat fogad el, amit még soha sehol nem lehetett látni, még Facebookon sem. Így annak a lehetősége, hogy egy zsűritag már ismerje a képet, és tudja, hogy ki a szerzője, szinte teljesen kizárt lenne. Csak a stílusból lehetne következtetni.
Mostanra ezt kicsit átértékeltem: ha mindenki ezt csinálja, akkor nekem miért ne lehetne? Ha meg nem nyer egy fotó, akkor lehet vele tovább próbálkozni, hátha egy másik zsűri többre értékeli.
Nagyon jók arra a pályázatok arra is, hogy kapcsolatok épüljenek. Ez fontos. Beszélgethetsz szakmai dolgokról, érvelhetsz az elképzelésed mellett. A kiállításmegnyitókon megállunk egy-egy kép előtt és beszélgetünk róla. Van, hogy valakinek ismerem a nevét, a fotóit, de sosem találkoztunk, és egy kiállításon végre beszélhetünk egymással.
Milyen fotókat értékelsz nagyra a Birdo fotópályázat zsűritagjaként?
Legyen benne valami esemény: egy mozdulatsor, érdekes viselkedésforma, olyan, ami nehezen reprodukálható, tehát nem általános. Legyen egyedi a környezet, legyen a fotóban kis saját munka, legyen technikailag tökéletes. Jó, ha van benne valami plusz: eső, hó, ellenfény… Fontos, hogy ne olyan kép legyen, ami máshol már nyert. Az újdonságot keresem itt is. Az a jó fotó szerintem, amire irigykedek és azt érezem, nem is biztos, hogy én meg tudtam volna fotózni.
Az interjút készítette: S.Takács Zsuzsanna
2023. június