Egy kiváló madárfotót elkészíteni nagyon időigényes vállalkozás…
Potyó Imre a madárfotózás alapjairól
Számos fotós autodidakta módon fejleszti magát, és ezt nagyon jónak tartom. Sok buktatóval kell szembenéznünk, számtalan életlen kép készül eleinte, de ha magunk kísérletezünk, akkor a megszerzett tudásunk sokkal stabilabb lesz. Rengeteget kell kint lenni a természetben, elmélyülni a sok-sok értékben, például madarászni. Így kezdtem én is, gyerekkoromtól fogva imádom a madarakat.
Szerintem a napnyugtás fotózás az egyik legizgalmasabb, és külön jó benne, hogy nem kell korán kelni. Egy-egy jó kép centimétereken múlhat. Ilyenkor a háttérben végiggurul a nap, miközben a környező fákon más és más módon csillan át, szépen narancsfoltozva képeinket. Ezt érdemes lekövetnünk: izgalmasan mutat, amikor például egy vörösbegy felkapja a szárnyát és átvilágítja a nap, miközben a napkorong is látszik. Ez olyan, mintha labdázna a madár.
Ezeket a pillanatokat a tapasztalt fotósoknak sem könnyű elkapni, sőt nagyon nehéz kicentizni azt, hogy mit hova állítsunk be. Ráadásul, ahogy telnek a napok és hetek, a nap kicsit mindig máshol fog lemenni, így az egész konstrukcióval követni kell ezt a változást. Egy kiváló madárfotót elkészíteni nagyon időigényes vállalkozás, de hát éppen ezt is szeretjük benne.
Abban az időszakban, amikor még sűrűbben fotóztam madarakat, telente, ha sütött a nap, minden estémet egy kis álcahálós lesben töltöttem. Délután még sok madár járt arra, ahogy viszont a nap közeledett a horizonthoz, egyre fogyatkozott a számuk, és percenként már csak egy-két madár érkezett, sőt volt, hogy 5 percenként volt látogatás. Tehát az utolsó 20 percben, amikor a legszebbek a fények, nagyon kell figyelni, hogy elkapjuk azt a bizonyos pillanatot.
A remek madárfotók elkészítéséhez elég lehet egy ősztől tavaszig működtetett etető és persze a közelébe telepített les. Ez a legegyszerűbb módja, hogy belevágjunk a madárfotózásba, a kis téli énekesmadarak megörökítésébe. Kezdetben nem érdemes sokat foglalkozni a fények tájolásával, elég, ha a reggeli órákban mögöttünk kel fel a nap. Így rengeteg tapasztalatot lehet szerezni az élesség állításán túl a madarak viselkedéséről is.
A különböző fajok különbözőképpen táplálkoznak, van, amelyik beveszi magát a kiszórt eleségbe, például a zöldike és a meggyvágó, és ki sem jön onnan, mindenkit elzavarnak. Sajnos ez a kép szempontjából nem mindig szerencsés, mert ha beülnek a szotyiba, az nem túl esztétikus a fotón.
A cinegék viszont nem így viselkednek. Ők megérkeznek egy beszállóra, amit természetesen mi helyeztünk ki: ez rendszerint egy girbegurba, esztétikus ágacska. Körülnéznek, behuppannak a szotyira, és röppennek is tovább. Azt a pillanatot kell kihasználni, amikor egy másodpercre megülnek az ágon.
Néhány évig én is így fotóztam, aztán eljutottam oda, hogy ez már nem elég, tovább kell lépnem. Ekkor az etetőt és a lest megfordítottam, a napkeltére és a naplementére tájoltam, tehát teljes ellenfényt hoztam létre. Ez jóval bonyolultabb technika, hiszen az ellenfény erős, és a madarak sokszor csak sziluettben látszódnak. Viszont így varázslatos lesz a háttér. Ahogy a narancsos fény végig halad a lombok között, az fantasztikus látványt hoz létre, a madarak tollazatát is átvilágítja, élfényt alakít ki. Ilyenkor érdemes vakukat használni, hogy kicsit megderítsük a madarakat.
A kezdő madárfotósnak alkalmas „les” lehet egy lakás vagy ház ablakpárkánya is, ahol etetőt alakít ki. Ide azonban ritkábban járnak a madarak, ugyanis ma már sokan gondoskodnak a tollasok téli ellátásáról városi környezetben, így a madarak szétszélednek, sokfelé járnak. Ugyanakkor hegyvidéken 50-60 madár is megjelenhet egyszerre az etetőnél, mert ezeken a területeken kevesebben etetnek.
Egy ablakpárkányon láthatunk balkáni gerlét, vagy verebet, esetleg széncinegét, és egy egyszerűbb optikával itt is lehet próbálkozni. Az ablaküveg persze rontja a minőséget, de ki is nyithatjuk az ablakot, aztán a nyílásra függönyt húzhatunk, kivághatunk rajta egy kis rést, és azon keresztül „tüzelhetünk”. Itt is rengeteg gyakorlatot lehet szerezni, például az élességgel kapcsolatban. Hiszen a madár folyamatosan mozog, olyan, mint egy szupergyors egér. A követő fókuszt is érdemes kipróbálni, és azt folyamatosan a madárka fején tartani, hogy éles képet készíthessünk.
Az épített lesek fontos eleme a félig áteresztő üveg, azaz a detektívüveg. Ilyenkor a lesben sötét van. A madár nem vesz észre minket odabent, hanem a saját képét látja a tükörben, de mi a lesből kiválóan kilátunk, és így a madarak zavarása nélkül tudunk alkotni. A detektívüveg leveszi a fényerőt azzal, hogy sokat visszaver belőle. Így rosszabb záridővel tudunk fotózni, magasabbra kell emelni a fényérzékenységet. A detektívüveg nagyon vékony, a kép minőségét nem rontja.
A célnak megfelelhet egy egyszerűbb álcahálós les is, amin egy kis lyukat kivágva kidughatjuk az objektívet, ugyanúgy rejtve maradva a madarak előtt. Ez is jó lehetőség tehát, igaz, arra figyelni kell, hogy az objektív mozgatásával el ne riasszuk a madarakat.
Aki pedig vízimadarakat szeretne fotózni, annak érdemes fekvőleseket kialakítania a parton, a vízben hasalva, hogy egy szintben fotózzon a madárral, érdekesebb perspektívákat eredményezve. Fantasztikusan mutat az elkészült fotókon, amikor az előtérben lévő víz elhomályosodik, de a megcsillanó bokeh* gömbök, a kis vízkarikák, feldíszítik az egész fotót.
Ahhoz, hogy ezt a látványt megkapjuk, mindig közvetlen a vízszint fölött kell fotózni egy-két centivel, és ilyenkor a háttérben egy kócsag vagy egy szürke gém hihetetlen fényáradatban fog fürödni. Vannak ilyen kialakítású fizetős lesek is, amelyek a vízszint közelében, vagy akár alatta vannak, és ezeken a helyeken is nagyon sokat lehet tanulni.
*Az életlen, homályos részeken kialakuló fényfoltok, amelyek többnyire kör alakúak, de alkothatnak más formát is. Ezek a fényköröcskék az élességi síkból kieső világos pontok leképezései – ilyen lehet például a lombokon átsütő napfény.
